Régen nagy filmkedvelőnek tartottam magam, de mostmár nem tartom a filmeket olyan fontosnak. Még a világ legjobb filmjét is azzal a kritikával lehet illetni, hogy élettelen, konzerv, halott anyag, ami csak illúziót ad, azaz egy csillogó semmit. Az élet a fontos, a film nem.

Azzal együtt, hogy mostmár kevésbé érdekelnek a filmek, sokkal kifinomultabb filmkedvelőnek érzem magam. Egyúttal szigorú kritikus is lettem. Továbbá ravasz, cizellált módszereket fejlesztettem ki, hogy megmeneküljek a rossz filmektől.

A módszer egyszerű, kézenfekvő, mégis kellett egy kis idő ahhoz, hogy kifejlesszem, és ne essek abba a hibába, hogy rendszeresen nézek filmeket. Az első szabály, hogy nem nézek filmeket. A második szabály, hogy még véletlenül sem nézek filmeket. A harmadik szabály az, hogy élvezem, hogy tiszta a fejem, nincs tele klisékkel, mivel nem nézek filmeket. A negyedik szabály az, hogy soha nem olvasok filmkritikát, és nem nézek trailereket, ezek soha nem érdekeltek, és a világon nem is nagyon tudnék ezeknél unalmasabb időtöltést elképzelni, esetleg a moziplakátok műelemzését. Ötödik szabály az, hogy ha egy mainstream filmről nagyon sok jó kritika jön a barátaimtól, akkor megnézem, lehetőleg moziban, de ha már nem játsszák, letöltöm, és megnézem. Más mainstream filmekre úgy tekintek, mint amelyek még annyi fáradságot sem érnek, hogy torrenten letöltsem, és időt töltsek a nézésükkel. Hatodik szabály az, hogy néha ötletszerűen beugrok egy indie moziba, például a Cirkóba és megnézem az első filmet ami szembejön. Nagyon máshova nem is, csak a Cirko-Gejzír moziba. A hetedik (te magad légy) szabály az, hogy Tarr, Greenaway, Lynch, Trier, Jancsó, Tarkovszkij, Cronenberg, Luc Besson, Jarmush, Hitchcock, Kubrik, Fellini, Godard, Antonioni, Almodóvar, és még néhány rendező, akit most kifelejtettem, filmjeit általában szívesen megnézem.

Összefoglalva, ha követni szeretnéd a példámat, és a klisé képektől mentesíteni szeretnéd az agyad, akkor le kell mondanod a filmnézésről. Nem fontos az sem hogy minden jó filmet megnézz, kimaradhat egy pár. Mondanom sem kell hogy a filmsorozatok alapból mennek a kukába. Csak végső esetben nézz meg egy filmet, ha végképp elkerülhetetlen.

A jó film egy csoda. Csoda pedig nem lehet minden nap. Kellenek a hétköznapok, hogy néha legyen egy csoda. Nem mellesleg, így a hétköznapok mindegyike is újra csodává válhat, nagyobb csodává mint a filmek. A film sűrített csoda, a valóság pedig önmagában az. Főleg a filmről tudó agy számára. Jó tudni, hogy vannak filmek, és úgy nézni és látni a valóságot, és közben nem nézni filmeket.

Nem nagyon szokás ebből a szemszögből nézni, de tulajdonképpen azért penészedik és rohad, romlik itt minden meg a Földön, mert a Föld tele van élettel. Ez egy olyan bolygó, ahol minden mozgásban van, és aki azt tűzi ki célul, hogy stabil maradjon, annak keményen ellen kell állnia. A világűrben nem rohad semmi, és nem is változik. Ha ki lennék dobva a világűrbe sokáig, egy idő után már egy kis penésznek is örülnék, mert az is az élet jele.

Az ugrás holtpontján súlytalanság állapotában vagyunk. Ebben az állapotban a kontempláció más? Miért ábrázolják a megvilágosodott bölcsek némelyikét lebegő állapotban? Csak a levitálás földöntúli képessége ebben a fontos, hogy képes legyőzni a gravitációt, vagy a meditáció/kontempláció megfelelő állapotát is létrehozza? Az űrállomáson dolgozók éreznek e gondolkodásukban valami különbséget? Ha felugrasz, behunyod a szemed, és lebegve maradsz, az agyad 90 területét kéne hogy lásd. Nem baj ha kevesebbet látsz, gyakorolni kell.

Minél többet szaladgál az ember a világban, annál magányosabb. Egy régi ismerősömmel találkozom holnap, és azon gondolkodtam, hogy mitől van ez a melegséggel teli várakozás. Már nagyon régen találkoztam bárkivel is ebből a társaságból, és az ismerősöm személyét most ehhez a közösséghez kötöm. Ezután arra gondoltam, hogy ez a melegség onnan jön, hogy vele ezt a kis magányt fogom pótolni holnap.

Az ember élete során különböző közösségekbe, iskolai osztályokba, baráti körökbe, munkahelyi közösségekbe lép be, lép ki. Az elhagyott közösségek egy darabka magányt hagynak az emberben, így sok elhagyott közösség sok-sok magányos darabkát hagy bennünk. Ezek a kis magára hagyatott részeink a közösséget fogják hiányolni, és ha néha csillapodik is magányuk egy sörözés közben régi barátainkkal, úgy tűnik, mégsem fog soha elmúlni. Örökre ott marad az emléke egy valahová tartozásnak, a világnak egy darabkájához, amiről sokat tudunk, de már részesei nem lehetünk.